Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. A város lakói sosem beszéltek jókedvűen egymással: emberemlékezet óta egymás haragosai és ellenségei voltak, bár azt senki sem tudta megmondani, vajon mikor és hogyan is kezdődött közöttük a viszály. Csak azt tudták, hogy sem ők, sem felmenőik nem szívlelték egymást. A város közepén egy égig érő, átláthatatlan fal húzódott. A városlakók éveken át építették, lassan, szorgos munkával, kitartóan. Minden egyes alkalommal, amikor valaki rosszat szólt a királyról, a királyságról, vagy a királyság bármely alattvalójáról, gonosz tettet hajtott végre ellenük, vagy hamis kívánság, netán cselvetés ötlete fogant meg a szívében, a fal valahol vagy magasabbra nőtt, vagy tovább vastagodott. Néhol kőből került hozzá egy rész, másutt téglából, esetleg vályogból, ám az áthatolhatatlan városfal minden egyes ilyen alkalommal tovább szilárdult. A fáma szerint kezdetben egyáltalán nem volt fal a városban, a városlakók szabadon járkálhattak a város teljes területén, sőt a fal még a Nagy Bukást követően is sokáig olyan alacsony volt, hogy az emberek átugrálhattak rajta, később azonban egyre magasabbra emelkedett, idővel pedig teljességgel átláthatatlanná vált, vajon mi rejtőzik, milyen világ terül is el a túloldalán. Szüleik, nagyszüleik elmesélt történetei alapján a városlakók úgy tudták, hogy a város fölött Szuverén Úr, a város alapítója, királya és kormányzója uralkodik, aki a fal túloldalán lakik, óriási palotájában mindenki számára van hely, és számos szerettük vele tartózkodik a város odaeső oldalán. Ebben a fal általi elszigeteltségben éltek a városlakók nemzedékről nemzedékre. Időről időre felbukkantak azonban emberek, akik különféle módszereket dolgoztak ki, hogy általuk kapcsolatba léphessenek a túloldalon lévőekkel: egyesek a Morze-ABC kódkopogásával, mások minden erejüket összeszedő, csoportos kiabálással, ismét mások dübörgő zenével és hangosbemondókkal próbálkoztak, ám mind a szelíd rejtjelek, mind a fülsüketítő ordítás hangjai elvesztek a tömör tégla-, kő- vagy vályogfalban, vagy visszhangként visszapattantak róla. Olyanok is akadtak, akik azt állították, a fal mellett térden állva, kezüket imára kulcsolva hangot hallottak a túloldalról. Ez a halk szavú, jámbor kisebbség azt állította, ők Szuverén Úr megbízásából érkeztek a városba, és a király üzenetét hivatottak tolmácsolni az embereknek. A legtöbb városlakó azonban nem hitt nekik. ’Méghogy a király küldöttei! Én meg a helytartója vagyok, nem? Te pedig, barátom – kacsintott össze cinkosan cimborájával az egyik városlakó –, a fejedelem személyesen!’ Majd hangos hahotában törtek ki, és magukra hagyták az állítólagos követeket. Egy nap a városrész vezetősége felhívást intézett a néphez: összehívták a város legjobb kőműveseit, hogy eszeljék ki, miként törhetnék át és dönthetnék le a falat. Azok azonnal számításokba is kezdtek, milyen eszközökkel, milyen dőlésszög mellett vegyék ostrom alá a falat, faltörő kosokkal, ágyúkkal és golyóvetőkkel próbálkoztak, sőt a város legerősebb embere versenyt is meghirdették. Érkeztek is az erőtől duzzadó legények és daliák, a város Góliátjai és erőóriásai, de a falat egyiküknek sem sikerült ledöntenie. Összefogtak hát az erősek a gyengékkel, hátha együttes erővel többre mennek. Elhatározták, hogy a fal mentén egyszerre vonulnak és menetelnek majd, naponta hétszer. Átmeneti sikereket sikerült is így elérniük: együttes masírozásuk nyomán a fal több helyütt megrepedt, néhány magasban lévő kődarab kiesett, a fal azonban még itt és így sem omlott le teljes magasságában. Teljes hosszában meg végképp nem. Később a városrész vezetősége újabb ötlettel állt elő: ’Ha már ledönteni nem tudjuk, próbáljuk megmászni, és úgy juttatni át üzenetet a városfalon túlról.’ Mivel a javaslatot egyöntetűen megszavazták, hamarosan falmászó versenyt hirdettek meg. Érkeztek is a tapasztalt fal- és hegymászók a város minden pontjáról. Próbálkoztak éjjel, nappal, néhány rátermett és technikás közülük egészen magasra is jutott, de a falat megmászni egyiküknek sem sikerült. Nemsokára eszükbe jutott, hogy megpróbálhatnának alagutat fúrni a fal alatt. Ekkor hívták a vájárokat és bányászokat, a mélyfúró geofizikusokat és szeizmológusokat, de a fal a föld alatt is olyan mélységben húzódott, hogy nem találtak módot az átfúrására. Egy éjjel aztán graffiti művészek érkeztek a falhoz. A falfirkász tevékenységet már évekkel azelőtt betiltották a városban, de a falra fújók szerették volna látni, vajon hatóanyaguk nem oldja-e fel a követ, a téglát, a habarcsot vagy a vályogot. Illegális tevékenységüket zseblámpával világítva végezték: miközben egyikük rajzolt, másikuk igyekezett eltakarni a lámpa fényét, és kitartóan bátorította társát: ’Nyugi, nyugi, én falazok neked!’ Valaki azonban meglátta, mit művelnek az éj leple alatt, és jelentette őket a város vezetőségének, a városi hadsereg parancsnoka pedig, akinek legfőbb feladatát munkaterülete, azaz a város védelme képezte, befalaztatta őket, mint a tizenkét kőműves Kőmíves Kelemennét. A fal azonban nem szakadt át, nem omlott le: sem a graffiti művészek tevékenységének, sem a befalazásnak köszönhetően, sőt ha lehet, a befalazás csak tovább erősítette azt.
A városlakók mind nagyon másképpen viszonyultak a falhoz: ki örült meglétének és védelmi rendszerként nagyra tartotta; ki személyes szabadsága korlátozásaként tekintett rá, börtöne falaként; ki tagadta a meglétét is, nem foglalkozott vele, vagy az ismeretlentől való félelem miatt nem akart a túloldalra kerülni; ki haragudott rá vagy egyenesen gyűlölte; ki üzleti lehetőséget látott benne, és a fal mentén falatozót nyitott Falafel Faloda Falánkoknak néven, ki fallabda létesítményt hozott létre, ki szigeteléssel foglalkozó vállalkozása bemutatótermeként használta, ki tudományos ismeretterjesztés céljából vagy az idegeneket vezetve mesélte el a fal történetét; ki művészi kifejezőeszközként falfestményeket készített rá, ki dalt szerzett vagy színdarabot írt róla; ki sírt, ki imádkozott a falnál; ki büszkén emlegette, hogy a fal hozzájuk tartozó szakasza még az űrből is látszik; ki az egymástól való elválasztódás aspektust emelte ki a fal kapcsán; ki ásott, mint a vakondok, hogy átbújhasson alatta; ki repülőgépeket tervezett, hogy nagy magasságban átrepülhessen fölötte; ki hang- vagy testi erőnek erejével próbálkozott; ledönteni azonban egyikük sem tudta. Sem alatta, sem fölötte, sem rajta keresztül nem jutott át a túloldalra soha senki. Legalábbis élve. S amint tudni lehetett, sem földrengés, sem áradások, sem tűzvészek, sem semmiféle egyéb természeti katasztrófa nem ingatta meg soha. A fal szilárdan állt, sőt az idő múlásával tovább magasodott és vastagodott, így egyre kihívóbban tornyosult az emberek feje fölé.
A nép körében már régóta az a hír járta, egy nap jön majd egy ács, aki lerombolja a falat, az eget ostromló bástyákat a porral teszi egyenlővé, és helyette hidat ácsol, amelyen átkelve az emberek szabadon járulhatnak a király elé. A legtöbben azonban erre a híresztelésre is csak legyintettek: ’Mende-monda! Üres szóbeszéd! Humbug!’ – mondogatták. A megjövendölt nap azonban furcsa módon valóban elközelgetett: egy nap a városba érkezett egy ember, aki nem kevesebbet állított magáról, mint hogy ő Szuverén Úr fia, aki a béke követeként azért jött, hogy az édesapja és a városlakók közötti, kezdeti jó kapcsolatot helyreállítsa, a falat ledöntse, és őket az édesapjától nekik szánt ajándékokkal ellássa, sőt apja gazdagságának áldásait rájuk bőségesen kiárassza. A merésznek vélt kijelentés hallatán a városlakók egymás között így tanakodtak: ’Ez a csenevész fickó lenne a király fia?! De hisz izomkolosszusok próbálták áttörni a falat, és még ők sem jártak szerencsével, akkor épp ennek a filigrán fiatalembernek sikerülne?! Hiszen még falmászó felszerelése sincs!’ ’Az lehet, de mi van, ha tud valami titkos átjárót, amin keresztül ő maga is jött?’ ’Ugyan már, nézz csak rá! Se koronája, se jogara, se palástja, de még csak gyűrűje sincsen. Hogyan lehetne ez a király fia?! Elég szegény lehet az a király, akinek ilyen toprongyos, szakadt ruhába öltözött a fia! Az ilyen király ugyan miféle gazdagsággal tud kecsegtetni?!’ Egy a tömegben álldogáló férfi, aki eddigre már előrébb merészkedett, hogy közelebbről is szemügyre vehesse az állítólagos királyfit, ekkor harsányan csattant fel: ’Méghogy a király fia! Ez aztán a szemenszedett hazugság! Hiszen ez az ács fia! Ismerjük jól: a keleti városrészben született, apja, anyja egyszerű emberek, ácsműhelyük van a keleti kapunál. Maradna meg inkább az ács a gyaluló-, véső- és esztergapadnál, ahonnan jött és ahová való!’ A férfi azonban körbejárt szerte a városban, megjavította a bútorokat, amelyek használhatatlanná váltak, befödte a háztetőket, ahová korábban beesett az eső, és mindenkinek mindenben a segítségére sietett. El is terjedt a híre az egész vidéken. A viharban megrongálódott épületek megjavítására hívták, a szélfútta zsindelyek pótlására, a nádtetős házak helyreállítására és nagyritkán zsuppolásra. Becsületes, szorgos, jóindulatú embernek bizonyult, így sokak elismerését kivívta, dicsérték munkáját, szorgalmát, szakmai tudását, embertársaihoz való hozzáállását. Néhány nő különösen is élénk érdeklődést tanúsított iránta: lelkes odaadással beszéltek vállára omló, dús, szőke hajáról, kék szeméről, naptól cserzett bőréről, sőt férfias arcéléről is. A gyerekek is nagy örömmel hallgatták: nekik – egyebek mellett – azt mesélte, hogy amikor Tojás Tóbiás a fal túloldalán leesett, a király összes lova és embere a segítségére sietett, összerakták, és újra boldog és egységes lett. Az emberek egy csoportja azonban arra tört, hogy tőrbe csalja őt. ’Ha valóban az ács fia vagy, amint mondják, építs nekünk olyan stabil állványzatot, vagy olyan magasra nyúló, szilárdan álló létrát, amelyen keresztül átjutunk a túloldalra!’ – állította kihívás elé a város egy bölcseletben járatos, ismert gondolkodója. ’Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet a királyhoz, csakis énáltalam.’ – felelte a férfi, mert ismerte gondolataikat. ’Halljátok ezt, micsoda hatalomvágy és nagyravágyás cseng ki a szavaiból?! A királyhoz való egyedüli közvetítőnek képzeli magát!’ – lázongott a gondolkodó mellett immáron a felháborodott tömeg is, és arra törtek, hogy elveszejtsék. Elfogták, a helytartó elé citálták, és minden lehetséges vádat fölhoztak ellene, szép sorjában. A helytartó ezt kérdezte tőle: ’Azt mondják, a város királyának vallod magad. Igaz-e ez?’ A királyfi erre így válaszolt: ’Magad mondod.’ A helytartó hosszasan elnézte a ma született bárány szelídségével előtte álló, kérdéseire ugyanakkor a jó pásztor határozottságával felelő férfit, és kedvére valónak találta, sőt semmi kivetnivalót nem talált benne. Az udvar felől mindeközben kitartóan zengett a nép, amint ’Viadalt!’ kiált. ’Viadalt! Viadalt!’ – zúgott egyre hangosabban a tömeg egységesnek vélt kiáltása. A helytartó szánakozva tekintett a férfira, de a nép nyomására mégis a férfi ellen döntött. Végül kihirdették az ítéletet: ’Felségsértés vádjában bűnösnek találtatik, a ruháitól megfosztásra, minden szerszáma és vagyona elkobzására, 40 botütésre, azt követően viadalra kitenyésztett bikával való élethosszig tartó viaskodásra ítéltetik’. Az ítéletet végrehajtották: a férfit lecsupaszították, megverték, majd a felbőszült tömeg ádáz tekintetével övezett és rosszindulata zajától hangos arénába vonszolták. Nem mindenki volt azonban a tömeggel egyetértésben: a férfi családja, barátai, munkatársai mélységes fájdalommal a szívükben vették tudomásul az ítéletet, a hasonló sorsra jutástól való félelmükben többen elmenekültek, mások lesújtva, ajkukon elvesző, néma kiáltással kullogtak a ’Viadalt!’-követelő tömeg nyomában. Az aréna homlokzatára táblát helyeztek el, melyen ez állt: Son of the Lord Sovereign, King of the City, Hijo del Señor Soberano, Rey de la Ciudad, Sohn des Herren Souverän, König der Stadt, Fils de Seigneur Souverain, Roi de la Cité, Figlio di Domine Sovrano, Regnante di la Città, amely azt jelenti, Szuverén Úr fia, a város királya. A város elöljárói akkor szóltak a helytartónak: ’Ne azt írd: A város királya! – hanem ahogyan ő mondta: A város királya vagyok.’ A helytartó azonban így válaszolt: ’Amit megírtam, megírtam’.
Nem sokáig látták a szemlélődők a feliratot: az ég elhomályosult, besötétedett, és sötét is maradt déli tizenkét órától délután három óráig. Amikor a királyfi kilehelte a lelkét, a fal a keleti őrtoronynál a tetejétől az aljáig nagy robajjal leomlott. És hogy mi történt ezután a királyfival? Sírba fektették, a sír őrzésével pedig katonákat bíztak meg. Három nap múlva asszonyok mentek ki a városon kívülre; ők szaladtak be a városba a hírrel, hogy a király fiának sírját lepecsételő zárókő elgördíttetett, a sírt pedig üresen találták! Egy János nevű ember pedig, aki nemcsak járt az egykori fal túloldalán, de onnan élve vissza is tért, mesélte, hogy a város másik részét folyó szeli ketté, amely látszólag magából a palotából ered. Hatalmas híd áll rajta, amelyen szabadon járnak-kelnek az emberek, hogy a királyuk elé járuljanak, bármikor, amikor úgy tartja kedvük. Persze nem mindenki hitte el ezeket a jó híreket az egykori fal túloldalán lévő világról. Akadtak azonban olyanok a város lakói között, akik emberemlékezet óta egymás haragosai és ellenségei voltak, ősi viszály szülöttei olyannyira, hogy sem ők, sem felmenőik nem szívlelték egymást, ám a fal leomlását követően mégis elkezdtek jókedvűen beszélni egymással, segíteni az öregeken, a betegeken, a szegényeken és a rászorulókon, és megosztani másokkal azt, amije kinek-kinek volt. Sok ember így él mindmáig, és a városlakók közül sokan akkor is ilyen boldogan éltek, míg meg nem haltak. A város Óperenciás-tengerén és hármas üveghegyén is túl, ott, ahol a madár se jár és a kurta farkú malac túr. Sőt, még azon is túl.
