Arany János születésnapja van.
Sűrűn eszembe jut a költő, főként mióta a Margit-szigetre járok futni, sétálni, kedves ismerősökkel találkozni. Arany János ezen a szigeten, a tölgyfák alatt töltötte utolsó éveinek nyári hónapjait. Itt születtek azok a versei is, melyeket nem a nagyközönségnek, hanem csak saját magának írt kis bőrkötésű könyvébe.
Ekkoriban tele volt gyásszal és fájdalommal. Sokféle veszteség érte őt, de mind közül a legszomorúbb egyetlen leányának, Arany Juliskának a halála volt. Súlyos megpróbáltatás, lelki küzdelem, válság zajlott a költőben. Mégsem roppant össze végleg. Az Istenben való hit átsegítette a sötét korszakon. A keresztény örömhír a bizalom és vigasztalás kútfeje volt számára.
Verseit, gondolatait olvasva láthatjuk, hogy milyen nagy előny a létért való ádáz küzdelemben a hit. Megnyugvás, vigasz a sors csapásai után, melyet más nem pótol.
Arany János felfogása szerint a mi emberi elménk nem tudja megérteni azt sem, ami bennünket körülvesz, hogyan érthetnénk meg tehát azt, ami időben örök és térben nincs vége?
„Az emberi elme rövid mérő-ónja nem mérheti ki az örökkévalóság oczeánját.” (Riedl Frigyes: Arany lelki élete)
Végezetül álljon itt az a vers, melyet szeretett leányának temetésére írt.
Juliska sírkövére
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A lélek él:
találkozunk!