„Gyök-izék és egyéb kínszenvedések”
A matekérettségimet soha nem feledem. Még mindig vannak rémálmaim róla. Megbuktam.
Az írásbelin annyi pontom lett, hogy szóbelire mehessek, de a kettes érdemjegytől nagyon messze álltam.
Ezen nem is csodálkozom. Emlékszem, ültem a papír fölött, és már a kérdéseket sem tudtam értelmezni. Csak a számokat láttam, amelyek fenyegetőzve nyúltak felém.
Szegény, megboldogult matektanárom, Wernke tanár úr nagyon sokat küszködött velem, de antitalentum voltam. Egyedül én buktam meg az egész évfolyamon. A matekszóbeli napján csak miattam gyűlt össze a bizottság.
A szóbelitől szorongtam. Készülni sem tudtam rendesen. Egyedül a Pitagorasz-tételt magoltam be, de elmagyarázni már nem tudtam volna, s utólag derült ki számomra, hogy ezeket bizonyítani is kell, az meg végképp lehetetlen küldetés volt. Mindenesetre nagyon reménykedtem benne, hogy ezt húzom, mert ezt tudtam, álmomból felkeltve is: a2+b2=c2.
Végül nem volt szerencsém, és a Thalész-tételt húztam. Azon kívül, hogy már hallottam róla, semmit sem tudtam. Wernke tanár úr súgta oda nekem, hogy használjam a Négyjegyű függvénytáblázat című könyvet. Megtaláltam a helyes választ. Örültem nagyon. Eljött a számonkérés ideje. Ott ültem a bizottság előtt. Annyi volt csupán a baj, hogy nem írtam vázlatot, hanem a függvénytáblából akartam felolvasni a lényeget. Az elnöknek, mikor meglátta és felfogta, mire készülök, kikerekedett a szeme, és inkább elhagyta a termet. A tanáraim szemében rémület ült. Én magabiztosan, rutinos színész-tanoncként nem hagytam magam elbizonytalanítani. Felolvastam a tételt, úgy, mintha a világ legizgalmasabb dolga lenne.
Ekkor már a matektanárom kínjában nevetett. Volt még egy kérdése: 100X100 az mennyi. Szemtelen voltam. Elővettem a számológépemet, bekapcsoltam, és komótosan kiszámoltam, majd diadalittasan bejelentettem, hogy tízezer.
Ekkor már mindenki szakadt a röhögéstől. A végén megkaptam a kegyelemkettest. Senki sem akart tovább a suliban látni. Főleg nem matekórán.
Wernke tanár úr (aki egyébként az osztályfőnököm is volt) később elmesélte, hogy évekig én voltam a rémtörténet a végzősök számára. Megtisztelő szerep.
Egy dolgot azért bánok; a mai napig, ha leértékelés van a boltban, és csak a százalék van feltüntetve, akkor nem tudom kiszámolni fejben az összeget. S már Wernke tanár úr sem él, hogy megtanítson rá.
A matematika tehát soha nem lesz a barátom, de egyszer mégis előfordult az iskolában, ahol Bibliaismeretet tanítok, hogy a táblára fel kellett írnom az aznapi tananyagot. Semmit sem értettem belőle, mert valami „gyök-izéről” szólt, de állítólag nagyon szép táblakép lett. S a diákok valahogy megértették. Szóval van még remény.
Táblaképem, 2021.
